Ma egy buliból hazafelé tartva rengeteg időm nyílt gondolkodni (sajnos), és a következő kérdés zavarja az agyműködésem, újra és újra felbukkanva:
Miért vagyok ilyen szerencsétlen, hogy már lassan egy éve, hogy nincs senki az életemben (kivéve azt az egy ... dolgot, és igen, most baromi patetikus a hangulatom). Egy pár ült előttem a 956-oson, és velőmig irigy voltam, mikor a lány egy olyan arckifejezéssel fúrta fejét barátja nyakába, ami azt sugallta: Nem tudok nélküled élni
.
Mi a kurva isten baj van velem, hogy nincs olyan lány, akivel ezt átélhetem? Baszott ez az egész!
Egy éve még boldogan megvoltam egy kapcsolatban, bár munkátlan és szegényen, de mégis mindig úgy keltem fel, hogy tudtam, hogy van, akinek a reggeli gondolatai között első helyet foglalok el. Most meg, végre van egy stabil munkahelyem, jól keresek remek munkával de szinte lelki üresség a napom. Abban az egy hétben is többet éreztem, mint október környékétől (miután túltettem magam Anetton, nagyjából) egész most tavaszig, a Kispál koncertig. Aztán persze mosolyogtam, mikor a kérdésre: Akkor ennyi volt?
a válasz egy szimpla igen
volt. De fájt, a kibaszott életbe... Hogy szemembe hazudott, és aztán kihasznált. Kihasználtam én is egy egyszerű vágy és szükség miatt, de ha neki csak ennyi kellett, akkor miért kérdezi ártatlanul, hogy akarok-e még találkozni, mert ha ez nem azt jelenti, hogy ez egy kapcsolatszerűség, akkor nem tudom mi az.
Na, most lőttek egy ideig a happy-go-lucky életszemléletemnek, amit pedig olyan szívesen tartottam fenn. Megyek, lezuhanyzom és fél órával később már bánom, hogy ezt publikáltam. Majd reggel felkelek, és mosolygok, mint egy emberi héj.
Csak akkor nem lenne teljes a betekintés, ha nem írnék ilyeneket is, nemde bár?
Nem firkálhatok állandóan gyermeteg kis semmiségekről.
Most kaptatok egy tömény szinte tiszta Zeo-t. Egészségetekre!
Bejegyzések
