-

Nem írok, mert kismillió dolgot kéne elintéznem, mielőtt megyek. Október 7-én, el innen. A jó hír, hogy esetleg talán van lakhelyem, szóval hurrá.

http://twitter.com/zeo_/status/4459196810

Búcsúbuli most péntek-szombat, MA PEDIG UTOLSÓ MUNKANAP. Szomorkás egy kicsit a hangulatom. Igérem, hogy ha kint leszek, gyakrabban fogok beszámolni, mi hogy és miért :)

Addig is, keresek Nokia 6300-hoz USB kábelt, sürgősen, mert ki kéne kódolnom a telefont, hogy ne kelljen újat venni.

Amúgy pedig minden szép és jó, volt egy kisebb esésem, így a karom most durva. Azonfelül minden élvezet. Most már nagyon várom, hogy menjek. EGY HÉT GYEREKEK, EGY HÉT!

Infarktus

Felébredtem. Üvölteni akartam. Nyöszörgés se jött belőlem. Kitapogattam a
villanykapcsolót. Rám ragadt a lepedő. A fény sem volt igazi. Mintha rám pakoltak volna
valami betontömböt.
Fel akartam állni. Kimenni vizet inni. Megnyugodni. Nem voltam képes rá. Valahogy
kiestem az ágyból. A hányinger fokozódott. Rázott a hideg. Elöntött a forróság. A
fürdőszobáig csak egy méter.
Órákig tartott. Vakítottak a fehér csempék. A víz jó volt.
Szünet.
Feküdtem a linóleumon. Büdös volt. A saját szaromban feküdtem. Be is pisáltam. A
fájdalom csökkent. Megkapaszkodtam a kád szélében. Csúszott a kezem. Felálltam. Nem
én voltam. Minden eltorzult. A méretek, a színek.
Telefon.
– Azt hiszem szívrohamom volt.
Bemondtam a címet. Az ajtóhoz vonszoltam magam. Nem emlékszem, hogy nyitottam
ki.
Emberek jöttek be. Hordágy. Műszeres táska.
– Elvisszük a kórházba!
Tiltakoztam. Így nem. Szarosan, büdösen nem.
– De így. Láttak már ott olyat.
Tiltakoztam. Az egyik megszánt. Besegített a kádba. Leöblítette rólam a mocskot. Nem
szánalomból. Nem akarta a mentőt összeszarozni. Öklendezett. Én is. Kapaszkodtam a
nyakába. Köntösbe csavart. A liftbe nem fért be a hordágy. Kétfelől tartottak.
Sziréna üvöltött. Egy szúrás a karomon.
Szünet.
–- Jobban van?
Hideg, éles, magas hang. Nővér.
– Nem.
Bip bip bip. Meztelenül feküdtem. Katéter, infúzió. Drótok a mellemről a géphez.
– Kórházban van.
Naná, hogy ott. A szívem állt meg, nem az agyam.
– Szólok a doktor úrnak.
Oldalra néztem. Két letakart vénember. Az arcuk zöld.
– Hogy van?
– Remekül.
– Az jó! Infarktusa volt.
– Gondoltam.
– Szerencsére csak kis területet érintett.
Erre mit mondjak? Hurrá? Hallgattam. Sorolta mit ne csináljak.
– Ma még itt marad! Holnap áttesszük egy másik kórterembe.
– Nem maradok.
– Nem kérés volt.
– Azok ott már meghaltak. Nem maradok.
Felültem. Nem ment könnyen.
– Ne csinálja! Nem szabad még!
– Saját felelősségre?
Fiatal doki. Egész jóképű. Sovány, szép szájú. Az arca lüktetett. Nem akart elengedni.
Én kínlódva követeltem. Nem volt választása. A nővér is megsértődött. Kitépte a katétert.
Fájt a pöcsöm. Nem vágtam szájon. Kellett volna.
Telefon. Gyertek értem. Már tudták mit történt. Az egyik eljött. Hozott ruhát. Útközben
kiváltotta a tablettákat. A másik kitakarított. Már nem volt büdös. Körülnyüzsögtek. Kaja..
Párna a hátam mögé.
Egy cigire vágytam. Kávéra. Nyugalomra. Rá.

Egy barátom műve. Részlet. Jelenleg kiadót keres. És igen, az egész ilyen baromi jó.

tartalomjegyzék

Igen, ismét fogok írni, hisz összegyűlt egy jó rakat mókás történet és egyéb elbeszélés a tarsolyban. Ilyenek, mint Sziget (sok-sok minden, ha még emlékszem), SZIN és egyéb.

De amit muszáj megosztanom veletek, az előző, kissé kriptikus írás után, hogy október 7-én elhagyom az országot szerencsét kutatni. Londonba megyek egy hátizsákkal, a biciklimmel és ötlettelenül abból a tekintetből, hogy mit fogok tenni vagy hol fogok lakni.

Na jó, túlzás, hisz egy-két munkát már kinéztem magamnak, no meg egy ismerősöm segített összehozni egy emberrel, aki a Roundhouset vezetgeti. Neki már ment a CV, most várom a választ.

Amíg itthon vagyok, bárki meginna velem egy bármit, búcsúzni akarna, írjon :)

Swingin' London here I come baby, yeah.