hétfő, március 24, 2008

William Gibson: Virtuálfény

Egy bekezdés a Virtuálfényből, ami gyönyörű: (via alleycat)

Időnként, amikor keményen tekert, amikor tényleg jól nyomta a pedált, Chevette mindentől megszabadult: a várostól, a testétől, de még az időtől is. Tudta, hogy ez volt a küldöncség csúcsa, ez a szabadságérzés, amibe beleolvadhatott, aminek átadhatta magát. A bringa a lábai között akár egy hiperfejlett földönkívüli farok, ami valahogy az ő testéből nőtt ki, ami mintha belőle fejlődött volna ki a türelmes évszázadok során; egy édes és bonyolult csontgépezet, szuperkemény, majdnem súrlódásmentesen gördülő gumikkal, gáztöltésű belsőkkel. Chevette ilyenkor beleolvadt a városba, a részévé vált, egyetlen pici, vad energia- és anyagpöttyé változott, és minden egyes pillanatban ezernyi döntést hozott, annak megfelelően, hogyan áramlott a forgalom, hogyan fröcskölte be az eső az út sávjait, vagy hogyan hullott egy titkárnő mahagóniszínű, zilált haja a lódenkabátja vállaira.

Most is ezt kezdte érezni – nem törődött semmivel, csak tekert; nem gondolkodott, hagyta, hogy a tudata belesüllyedjen a csontgépezetbe, a tengelyekbe, a karbonbevonatú japán papírba...

0 beszólás: